A Stamford Bridge 1877-ben nyitott meg, de története első 28 évében szinte kizárólag a London Athletic Club használta, atlétikai versenyekre. 1904-ben azonban a Mears testvérek megvásárolták a területet, futballcsapat alapítása céljából. A stadiont eredetileg a Fulham számára ajánlották fel, de ők azt visszautasították. Így került a képbe az akkoriban éppen megalakult Chelsea FC. Az eredeti arénát Archibald Leitch tervezte. A keleti oldalon egy 110 méter hosszú, 5000 fős lelátó állt, körben pedig egy hatalmas betonteknő további 95000 embernek biztosított helyet. Ezzel a Stamford Bridge a második legnagyobb aréna volt az országban, a Crystal Palace stadionja mögött. A Stamford Bridge névnek régi története van. A mai East Stand mögött futó vasútvonal helyén régen egy Stanford Creek nevű patak csordogált. A patakot pedig két kis híd keresztezte a közelben: a Sanford Bridge és a Stanbridge. Valószínűleg ezek összegyúrásából, és egy apró betűcserével alakult ki a stadion mai neve. Az első komolyabb építkezés a híres Shed End 1930-as felhúzása volt. Érdekes látványt nyújtott teteje, mely a teljes lelátó legfeljebb egyötödét fedte le. A hatvanas évektől kezdve a Shed-ben gyűlt össze a „kemény mag”; itt született az összes szurkolói dal. Nevének eredete – magyarul pajtát, istállót jelent – ismeretlen, és csak később kapta. A Shed utolsó meccse az 1994 május 7-i, Sheffield Utd elleni volt, utána átépült. A North Stand 1939-ben épült, és eltérő szerkezete révén teljesen elütött a már álló többi lelátótól. Később, 1975-ben átépítették. A hatvanas évek közepén a West Stand állóhelyes betonteknőjét korszerűbb, ülőhelyes lelátóvá építették át. A hetvenes években, a Chelsea aranykorában komoly terveket szőtt a klubvezetőség. A Stamford Bridge-et egy ötvenezres, ovális alakú, csak ülőhelyes arénává akarták átalakítani. Ennek első lépése volt a régi East Stand lecserélése. Az ekkor felhúzott lelátó az akkori építészet csúcsterméke volt, és – némi változtatással – ma is áll. Sajnos a merész tervek csődbe juttatták a klubot. Nemcsak hogy leállt az építkezés, a legjobb játékosokat el kellett adni, és a másodosztályba zuhant a csapat. A Stamford Bridge-et egy ingatlanfejlesztő csoport vásárolta meg, és félő volt, hogy a területen lakóházak vagy bevásárlóközpont épül majd, a Chelsea pedig osztozkodhatott volna a Fulham vagy a QPR stadionján. A nyolcvanas évek közepén azonban Ken Bates megvásárolta a klubot, és szép lassan újra felépítette a romjaiban heverő Chelsea-t. A Stamford Bridge – hosszas csatározások után – végül 1992-ben került vissza a klubhoz. Ironikus módon épp az ingatlanfejlesztők jutottak csődbe… 1994 nyarán országos méretű stadionrekonstrukciós program indult Angliában – az összes állóhelyet fel kellett számolni az arénákban. Így pusztult el a legendás Shed is. A North Stand helyén épült lelátó a Matthew Harding Stand nevet kapta, az akkoriban helikopterbalesetben elhunyt klubigazgató emlékére. Az új Shed End mögött a Chelsea Village Hotel épült fel. A West Stand átépítésekor még kisebb problémák adódtak. Építési engedély hiánya (azaz meg nem adása) miatt a stadion ezen része csak 2001 nyarára készült el teljesen. A mai Stamford Bridge 42.522 néző befogadására alkalmas, és Európa egyik legkorszerűbb stadionja. Mellette található Chelsea Village szabadidős központ része két négycsillagos hotel, öt étterem és több konferenciaterem is